A reprodukciós szabadság Európában

Hardcore bioetika és biojog fan-eknek ajánlom ezt az írásomat (angolul van és alapvetően jogi tárgyú szöveg), amit néhány hét múlva egy osloi konferencián (World Congress of Constitutional Law 2014) fogok összefoglalni. A light verzió hamarosan elérhető a blogon is.

Interjú a Made in Pécs magazinban

Forrás: madeinpecs.hu

Nyomtatásban már megjelent és a Made in Pécs honlapján is hamarosan olvasható "Pécsi agymenők" címmel az az interjú, amiben Papp András kérdezett a kutatási témámról, a bioetika mibenlétéről és a jogtudományban betöltött jelentőségéről.

A végleges linket is fölteszem, amint elérhető! :)

Meddő próbálkozás

Az új Polgári Törvénykönyv márciusi hatályba lépésével módosultak – pontosabban visszarendeződtek – Magyarországon a művi meddővé tétel (sterilizáció) szabályai. A történet kezdete 1997-re nyúlik vissza, amikor az Egészségügyi törvény[1] úgy rendelkezett, hogy „családtervezési célból” – vagyis ha valaki egyszerűen úgy gondolta, hogy nem szeretne több gyermeket – kizárólag akkor hajtható végre művi meddővé tétel, ha a személy 35. életévét betöltötte vagy van legalább 3 vér szerinti gyermeke.

Az Alkotmánybíróság (AB) még 2005-ben úgy döntött, hogy ez a szabályozás alkotmányellenes. A megfelelő jogi megoldás megtalálása érdekében azonban azt is fontos megérteni, hogy miért. Az AB a döntésében leszögezte, hogy a művi meddővé tétel ugyan nem jár nagy műtéti kockázattal, biztonságos fogamzásgátló módszer – pl. azért is, mert nem igényel további figyelmet –, ám a döntés végleges, a beavatkozás pedig adott esetben visszafordíthatatlan is lehet. Mindezt szem előtt tartva az alkotmánybírák meglátása az volt, hogy az Alkotmányban biztosított önrendelkezéshez való jog alapján a szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes személyek rendelkezhetnek saját testük és sorsuk felett. Az emberek tehát szabadon dönthetnek a családi élet, a házasság és a gyermekvállalás kérdéseiben. Márpedig a 35. életév betöltésének, vagy három vér szerinti gyermek vállalásának előírása ezt a lehetőséget egyértelműen korlátozza.

“Aki képes felelősségteljes … döntést hozni családi, illetve házaséletéről, a fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az állam nem tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően, vagy szociális és anyagi körülményeit mérlegelve – művi meddővé tétel révén akadályozza meg, hogy gyermeke, illetve több gyermeke szülessen.”

– írja a határozat. Kérdés, hogy igazolható-e ezek után a törvényi korlátozás. Az AB szerint nem. Ha ugyanis az állam vállalná át ezt a döntést, az „indokolatlan paternalizmus” lenne.

Egy államban persze mindig vannak igazolható államcélok, állami feladatok és ezeket megvalósítani törekvő politikák. Ezek egyike a népesedéspolitika, amely itt, Európa közepén általában a népesség növekedésének szorgalmazását jelenti. Az AB döntés ezért azt is megvizsgálta, vajon a népesedéspolitikai célok érdekében nem korlátozható-e mégis az emberek önrendelkezési joga a művi meddővé tétel terén. A határozat válasza röviden: nem. Az önrendelkezési jog ugyanis csak akkor lenne korlátozható, ha nem lenne más mód arra, hogy az állam a népesedéspolitikai céljait elérje. Könnyen belátható azonban, hogy erre számos más megoldás is rendelkezésre áll: a szociálpolitika, az adópolitika, a családpolitika, a foglalkoztatáspolitika stb. eszközei. És most jön az igazán fontos kijelentés. Az AB mindezek nyomán – nagyon helyesen – azt a sommás kijelentést tette, hogy 

„Csak az alapvető jogokat el nem ismerő politikai rendszerekben lehet szélsőségesen tiltó és korlátozó népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív irányban – befolyásolni a népszaporulatot. A fogamzásgátlás adminisztratív korlátozásával nem az élve születések, hanem a terhesség-megszakítások száma növekszik.”

Úgy gondolom, ebben az állításban egyrészt utalást találunk arra, hogy a magyar történelemben már volt olyan időszak – nem a szabadság időszaka – amikor a népesedéspolitika legfőbb eszköze az egyéni döntés korlátozása volt.

Forrás: prae.hu

Nagyanyám – aki egyébként maga is a Ratkó-korszakban szült – újra és újra döbbenettel idézte történeteiben a háziorvosnál kifüggesztett jelmondatot az asszonyok kötelességéről és a lányok dicsőségéről. Másrészt, az AB e kijelentése figyelembe veszi azokat a tudományos tényeket, amelyek szerint a gyermekvállalásra „kényszerítő” szabályozás minden esetben az abortusznak „kedvez”. Ezt igazolják például azok az abortusz-statisztikák is, amelyek egyértelműen kimutatják, hogy az abortusz korlátozása csupán látszólag csökkenti az abortuszok számát, ilyenkor valójában nem összességében az abortuszok, csupán a legális abortuszok mutatnak csökkenést.

Az AB döntés eredményeként az Egészségügyi törvényt módosították. A 2005 és 2014 közötti időszakban így minden 18. életévét betöltött, cselekvőképes személy kérhette a művi meddővé tételt, tekintet nélkül gyermekeinek számára.

2014. március 15-ével az Egészségügyi törvény ismét módosult, gyakorlatilag a régi szabályozás lépett életbe még szigorúbb változatban, mivel az előírt korhatárt 40 évre emelték, megtartva a legalább 3 vér szerinti gyermeket, mint vagylagos feltételt. Ha pusztán alkotmányjogi érvekre támaszkodunk, az AB határozat által kimondottak nyilván máig időszerűek, ezért természetesen ma, közel egy évtized elteltével sem igazolható az, hogy az önrendelkezési jogot felülírják az állam népesedéspolitikai céljai…

A művi meddővé tétel természetesen erősen vitageneráló téma, így nem csupán alkotmányjogi érvek merülnek fel. Sokan érvelnek azzal, hogy nem szabad megengedni, hogy 18 évesen valaki visszafordíthatatlan döntést hozzon egy ilyen fontos kérdésben. Ezzel persze szemben áll a nagykorúsággal beálló teljes cselekvőképesség szabálya, aminek eredményeként számos hasonlóan fontos döntést meghozhatunk már rögtön 18. életévünk betöltése után. Például – hogy az egészségügy területén maradjunk – visszautasíthatjuk, hogy megmentsék az életünket – vagyis dönthetünk az orvosi beavatkozások elhagyása, akár az eutanázia mellett is. Miért pont szaporodási kérdésekben ne lennénk elég érettek? Az önmagukat 18 évesen véglegesen sterilizáltató fiatalok tömegének apokaliptikus vízióját mindemellett maga a társadalmi valóság cáfolja. A TASZ honlapján közzétett adatokból ugyanis világosan látszik, hogy a 18-29 éves korosztály csupán elvétve veszi igénybe a fogamzásgátlásnak ezt a végleges módját, a beavatkozást családtervezési célból legtöbbször 30-39 évesek kérik.

Felmerülhet érvéként az is, hogy – legyünk akárhány évesek – saját testünkkel nem rendelkezünk korlátlanul. Ezzel összefüggésben azonban számomra az a legégetőbb kérdés, hogy ha számos olyan orvosi beavatkozást – pl. a plasztikai műtéteket – megenged a jog, amik egészségügyi szempontból nem feltétlenül szükségesek, akkor miért éppen a gyermekvállalás kérdésében korlátozza ilyen intenzíven az önrendelkezést. Ezek szerint a fülemet bármikor átalakíthatom tünde-füllé, de a reprodukciós (gyermekvállalási) képességem biológiai feltételei szentek és sérthetetlenek? Mégis kötelességem tehát gyermeket vállalni a nagyobb jó jegyében? Ez nyilvánvalóan nem népesedéspolitikai cél, hiszen Magyarországon megengedett a művi meddővé tételtől eltérő fogamzásgátló módszerek alkalmazása, sőt, maga az abortusz is.

Mi lehet hát jobb megoldás a jelenleginél?

Először is, például egy jelenség mélyebb megismerése, jelen esetben annak felmérése, hogy kik, mikor és milyen okból kérik a művi meddővé tételt. Az új szabályok megalkotása során ugyanis egyetlen szó sem esett arról, hogy mik a művi meddővé tétel társadalmi sajátosságai. Másodszor, ezekre a társadalmi sajátosságokra reagálva ki lehet dolgozni olyan stratégiákat és programokat, amelyek nem az egyéni döntés korlátozását valósítják meg, hanem egyrészt informálnak és érzékenyítenek, másrészt alternatívákat kínálnak. Alternatívát a gyermekvállalásról való lemondásra, vagy ha úgy tetszik, lehetőséget a gyermekvállalási kedv növekedésére. Ehhez azonban jóval összetettebb gondolkodás és cselekvés szükséges, mint a szimpla korlátozáshoz. Nem elég pusztán az anyagi támogatás vagy az adókedvezmény, hanem nélkülözhetetlen a (kis)gyermekeket ellátó és az oktatási rendszer fejlesztése, a foglalkoztatás struktúrájának átalakítása, a családmodell és az apaszerep átgondolása. Aztán ha ez mind megvan, még akkor is lesz olyan, aki majd egyszerűen csak nem szeretne gyermeket – és ezt is el kell fogadnunk.

---

[1] 1997. évi CLIV. törvény

Kutatói portrék - dr. Zeller Judit: Bioetika és biomedicina jogi kérdései

A Pécsi Tudományegyetem kutatói portrésorozatában a PTE-ÁJK fiatal kutatójaként szerepeltem, a sorozat egyik epizódjában mutattam be munkám alapvetéseit, eredményeimet.

Dolly után 18 évvel

18 évvel ezelőtt sikerült az első emlős - Dolly, a bárány klónozása. A bárány biológia anyja sejtmagi DNS-ét egy másik birka petesejtjébe ültették át. Az eltelt időben arra jutottak, hogy egyes fajokat egyszerűbb klónozni, míg másokat, mint az embert nehezebb.

Cell

Oregonban 2013-ban egy kutatócsoportnak sikerült lecserélnie emberi petesejt génállományát, méghozzá sikeresen: elektromos stimulálással illetve vegyszerek hatására megindult a sejtosztódás. Shoukhrat Mitalipov és munkatársai azt bizonyították, hogy a klónozott embriókban található őssejtek egészségesek, s az emberi szervezet akármelyik szövete, sejtje "előállítható" belőlük. A tudóscsoport nem kísérelt meg élő emberi egyedet létrehozni.

Photo credit: Y. G. Chung et al., Cell Stem Cell (2014) 

Az eljárás során nem felnőttek, hanem embriók DNS-ét ültették át, ez azonban az orvosi szempontból nem feltétlenül "sikeres", mert a cél úgy tűnik az, hogy a beteg életkorától függetlenül bármely életkorban elő tudjanak állítani emberi szöveteket, mint ez a Cell Stem Cell elnevezésű szakfolyóiratban olvasható. Az orvoscsoport Mitalipov módszerének egy változatát alkalmazta a kísérleteiben. Két férfi - egy 75 és egy 35 éves - bőrsejtjeinek sejtmagi DNS-ét távolították el, majd ezeket petesejtekbe ültették át, csekély sikerrel: 77-ből 2 alkalommal tudták osztódásra bírni. Itt azonban már felmerültek bioetikai problémák, mert bár még nem tartanak ott, hogy élő emberi klónokat gyártsanak futószalagon (még akár csak egyetlen egyet sem képesek), mert megoldatlan problémák sorakoznak a klónozás előtt, mégis, úgy tűnik, egy kicsit közelebb lépett a tudomány a technika kérdésében.

Bizonytalan alapokon

Alaptörvény és bioetika

Azt hiszem nem túlzás kijelenteni: az Alaptörvény eleinte megfontoltnak tűnő kidolgozása során a bioetika alapkérdései mint alkotmányozási kihívások, fel sem merültek az alkotmány-előkészítő politikai folyamatban. Az élettudományos vívmányok emberi jogi összefüggéseinek „megvitatása” kimerült a magzati élet védelmének tárgyalásában és ezzel összefüggésben az abortusz-vita rövid fellángolásában. Mindezek ismeretében meglepetéssel vettem észre, hogy a később benyújtott javaslatok mégis tárgyalják a biológia és az orvostudomány alapjogi vonatkozásait. A hirtelen váltás idő szűkében csak úgy valósulhatott meg, hogy az alkotmányozó instant normaszöveget használt: néhány változtatással beemelte az Európai Unió Alapjogi Chartájának idevágó részét az Alaptörvénybe.

„Emberen végzett kísérletek”

„Tilos emberen tájékoztatáson alapuló, önkéntes hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” rögzíti az Alaptörvény. Elismerésre méltó az alkotmányozónak az a felismerése, hogy az emberekkel (embereken) végzett tudományos kutatások emberi jogokat sérthetnek, ezért igényelnek bizonyos szabályozási kereteket. Ezeket a kereteket már a második világháború után lefektették, azóta pedig több nemzetközi dokumentum is részletezte őket. Talán csak a legfontosabbakat említeném,

-       a kutatások etikai értékelésének és hivatalos hozzájárulás beszerzésének szükségességét;

-       a tájékozott beleegyezés megadásának nélkülözhetetlenségét;

-       a kiszolgáltatott alanyok kiemelkedő védelmét;

-       annak tilalmát, hogy a kutatási alanyok számára olyan pénzösszeget ajánljanak fel, amely nem hagyja érvényesülni az autonóm döntést;

-       az elérhető eredmény túlsúlyát a vállalt kockázathoz képest.

Ennél részletesebb áttekintés nélkül is elmondható, hogy az Alaptörvény emberi alanyokkal végzett kutatásokra vonatkozó szabálya szóhasználatában elavult, tartalmában pedig hiányos. Vitatható egyrészt a „kísérlet” kifejezés, amely sokkal inkább a második világháborús rémtetteket vagy egy sci-fi horror képzetét idézheti fel bennünk, semmint a felelősséggel betöltött tudományos küldetést. Ha szétnézünk a nemzetközi dokumentumok horizontján, láthatjuk, hogy a jelenleg bevett kifejezés a „kutatás”. Ahogy Sándor Judit írja blogbejegyzésében: „A kísérlet és a kutatás között ugyanis elsősorban az a különbség, hogy míg a kísérlet csupán egy jelenség kipróbálása emberen […], addig a kutatás előzetesen megtervezett tudományos terven alapul, amelyet etikai testület hagy jóvá.”[1] Márpedig – ahogy láthattuk – a terv és a jóváhagyás gerincét képezi a nemzetközi szabályozásnak is.

Az első és számomra leginkább hiányzó elem is a kísérlet kifejezés használatával függ össze. Ha ugyanis a tájékozott beleegyezést kizárólag az „orvosi vagy tudományos kísérletek” területére korlátozzuk, nem vesszük tekintetbe, hogy egy egyszerű egészségügyi beavatkozás is sértheti az ember testi és szellemi integritását. A tájékozott beleegyezés tehát ez utóbbi esetben is nélkülözhetetlen (lenne). Hiányérzetet okozhat bennünk az is, hogy – bár egy alkotmánytól nem várható túl részletes szabályozás – ha már a tájékozott beleegyezés alkotmányi elismerést kapott, indokolt lett volna még néhány egyéb elv rögzítése is. Így például az, hogy emberen végzett kutatás kizárólag akkor alkalmazható, ha a kívánt eredmény más módon nem érhető el, vagy az, hogy a kutatást előzetesen etikai értékelésnek szükséges alávetni. A kiszolgáltatottak védelme érdekében pedig az, hogy a gyermekek, a fogyatékossággal élők, idősek, vagyis a társadalom különösen sérülékeny, illetve kiszolgáltatott tagjai e téren is kiemelt védelmet élveznek.

Fajnemesítés, haszonszerzés és egyedmásolás

Az Alaptörvény szerint „Tilos az emberi fajnemesítést célzó gyakorlat, az emberi test és testrészek haszonszerzési célú felhasználása, valamint az emberi egyedmásolás.” Ez a bekezdés ismét az EU Alapjogi Chartájának rendelkezéseit alkalmazza forrásként, nyelvezete azonban historizáló, ezért anakronisztikus, szóhasználata pedig nem elég szabatos.

A „fajnemesítés” fordulat megint csak leginkább a második világháború alatti-utáni időszak szóhasználatra jellemző, ennek idegen megfelelője, az eugenika[2] viszont jelenleg is alkalmazott, például az Alapjogi Chartában. Az „fajnemesítést célzó gyakorlat” nem foglal magába minden olyan beavatkozást, amely az emberi génállomány megváltoztatását jelenti. Nem biztos ugyanis, hogy a génállomány megváltoztatása annak kifejezett jobbá tételére – vagyis a fajnemesítésre – irányul, lehetséges, hogy csupán bizonyos tulajdonságok megjelenését kívánja befolyásolni. Azt hiszem, az alkotmányozónak nem lehetett célja, hogy az ilyen indíttatással végzett beavatkozásokat alkotmányossá tegye. Talán jobb lett volna kritikával szemlélni az Alapjogi Chartát, és elmozdulni az Európa Tanács alapos szakmai egyeztetés nyomán kidolgozott Biomedicina Egyezménye irányába. Helyesebb lett volna tehát valahogy úgy fogalmazni, hogy az emberi génállományba való beavatkozás kizárólag megelőzési, diagnosztikai vagy gyógyítási célból hajtható végre, és nem lehet célja a leszármazottak genetikai állományának megváltoztatása. Csupán kiegészítésként említem, hogy ha már az alkotmányozó külön rendelkezést szentelt az emberi génállomány megóvásának, e szemlélet jegyében a genetikai alapú diszkrimináció kifejezett alkotmányba foglalásával kiegészíthette volna a diszkrimináció tilalmának szabályozását is.

Az idézett alaptörvényi cikk végül az emberi egyedmásolás tilalmát rögzíti, ismételten sajátos nyelvhasználattal. Az alkotmányozó feltehetően a „klónozás” kifejezés magyar megfelelőjét kívánta meghonosítani az „egyedmásolás” említésével, nem gondolva arra, hogy a kifejezés pontatlan. Felmerülhet bennünk, hogy vajon mire vonatkozik az „egyed” fogalma. Csak a már kifejlett emberi élőlényre, vagy az embrióra is? A kétfajta értelmezés ugyanis lényegi eltérést jelenthet a klónozás egyes típusainak megengedhetősége szempontjából. A klónozás legismertebb – mesterséges – megvalósítási módja az ún. sejtmag-beültetés. Ehhez egyrészt szükség van egy petesejtre, másrészt kell hozzá egy – bármilyen típusú – emberi sejt magja, pontosabban az abban található örökítő anyag, a DNS. A folyamat során a petesejt magját eltávolítják, majd a másik sejtből kinyert sejtmagot bejuttatják a petesejtbe. A petesejt sejtplazmája „újraprogramozza” a testi sejt magját, így a petesejtnek olyan genetikai anyaga keletkezik, mint amilyen az embriónak van, ezért az eljárás nyomán létrejövő entitás embriónak tekinthető, és úgy is viselkedik. Az embrió sorsa ezek után két irányba haladhat: lehetséges az anyaméhbe való beültetés, és az embrió kifejlődése, ekkor beszélünk reproduktív klónozásról, mivel eredménye ugyanaz, mint a természetes reprodukcióé: gyermek születése. A másik esetben az embriót nem ültetik be az anyaméhbe, hanem felhasználják terápiás célokra, nevezetesen őssejtek megszerzésére. A klónozás előbbi változata a legtöbb nemzetközi egyezményben és jogrendszerben szigorúan tiltott, míg az utóbbi több helyen is megengedett. Meggyőződésem, hogy az Alaptörvény szövege sem maradhat adós ennek pontosításával.

Az új Alaptörvény új lehetőséget is hordozott magában az alkotmány modernizálására, ezért igazán kár, hogy az alkotmányozó bioetikai érzékenysége megmaradt a laikus érdeklődés szintjén. Nem véletlen, hogy a komolyan vehető egyezményeket, deklarációkat és törvényeket hosszas – akár több éves vagy évtizedes – egyeztető munka előzi meg. Ezt nem pótolhatja sem egy jó sablon, sem pedig egy hirtelen jött ötlet.

---

[1] Sándor Judit: Bioetika az Alaptörvényben. http://szuveren.hu/vendeglap/sandor-judit/bioetika-az-alaptorvenyben (2013.06.22.)

[2] A Chartához fűzött magyarázatok szerint az eugenikai gyakorlat azokra a helyzetekre utal, amelyekben kiválasztási programokat szerveznek és hajtanak végre a népesség összetételének befolyásolására.